Ha egyszer vége lesz ennek, többet fogok nevetni. Úgy járok majd az utcán, hogy tornacipőmben is sikkes nőnek látszom. Hajamat szanaszét fújja a szél és nem akarok majd szelfit csinálni minden második utcasarkon. Nem panaszkodom egyszer sem, hogy sok a háj a derekamon és a fiatalsággal cicázom.  

Ha egyszer vége lesz, soha többé nem akarok koporsókat látni. A halálnak fityiszt mutatok és hangosan kiabálom, hogy élni a legegészségesebb. Kimegyek az utcára festetlenül. Nem lesem, hogy van-e jobb táska az enyémnél. Ha rám fütyülnek munkások egy tetőn, fejemet el nem fordítom. Kacsintok egyet és úgy mosolygok, hogy eszükbe jusson, de jó is dolgozni.

Ha vége lesz a borzalomnak, nem nyavalygok. Elhiszem majd, hogy másoknak is fájhat, ami nekem. Nem hazudok kis boldogságot ott, ahol nincs. Észreveszem majd, ki szeret igazán. Nem keresek olcsó magyarázatokat. Megtanulom, legfontosabb nem csak én lehetek.

Ha véget ér ez, kinyitom szemem a világra. Látni fogom, ki mennyit ér, ki a fontos, mint ember. Meghallgatom más fájdalmát és nem unatkozom, ha panaszt hallok. Csendesen köszönök minden sietőnek és elfogadom, nem tud élni.

Időt lopok mindenre. Keresek egy eldugott padot és felhúzott lábbal könyvet olvasok. A telefont félre teszem, lelkemben nagytakarítást végzek. A szorongást, a félelmet száműzöm messzire. Nem utálom a hétfőt és a reggelt. Kipattanok, hajat mosok, és tükrömnek grimaszt vágok.

Ha véget ér ez, megsimogatom a régi jókat. Nem unom a tegnapokat. Nem félek majd szépen szólni, kezemmel ajtót nyitni. Nem feledem, ki volt, aki szívemhez szólt, kinek kellett lelkem szava.

Beiratkozom táncolni és botlábamat ráncba szedem. Elmesélem mindenkinek, itt vagyok én nektek, ne féljetek. És én sem félek, mert erős vagyok.

Ha véget ér ez, sose káromkodom. Hagyom, hogy a villamoson elém furakodjon az izgága öreg néni, hadd üljön le, én meg állok, mert én élek. Megmaradtam és ő is, hadd siessen.

Ha véget ér ez, felébredek. Nehéz álmot nem mesélek. Örülök majd ennek a sokat szenvedett világnak.